Az életen túl 6, fejezet

"...És a többiek? szinte mindenki megingott egypárszor. Mi van, ha ők nem jöhetnek velünk? HA nem kaptak esélyt a bizonyításra?

Kétségbeesésem átragadt Jasperre is,és mikor az arcára tekintettem rémületet véltem felfedezni a vonásaiban"

6.Lehet még ennél is rosszabb!?


Jasper vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. Felém fordult, és a szemembe nézett.

– Én is számtalanszor meginogtam, és most mégis itt vagyok. Szinte biztosra veszem, hogy a többiek is itt vannak. Nem tudom mi van Rose-al. Ő bosszúból ölt. De mikor idekerültem, azt mondták nekem, hogy az egész család itt van.

– Nekem is ilyesmit mondtak. De addig, még nem látom őket a saját szememmel, amíg nem ölelhetem őket, addig semmi sem biztos, érted ugye, mit érzek?

– Hát hogy ne érteném. Azt hiszed, én nem őrülök bele abba, hogy nem látom a családom. Nem tudom, ha teszem a dolgom, mivel lesz jobb. Ha most fogom magam, és addig meg se állnék, míg Alice-t a kezeim közt nem tarthatom, akkor tenném azt, amit igazán szeretnék. De nem tudom, ha ezt tenném, akkor azzal elrontanám az esélyem. Fogalmam sincs, mi ez az egész. Mi van, ha ez az egész, csak egy vicc, és valakik most jót röhögnek rajtunk? Mi van, ha az a dolgunk, hogy megtaláljuk egymást? Hogy bebizonyítsuk, első a szeretet? Ez az egész túl sok. és tudom hogyha elrontom, akkor vége. Érted? Ez borzalmas. Fogalmam sincs mit tehetnék.

Közelebb mentem hozzá, és szorosan megöleltem.

– Olyan jó, hogy legalább te itt vagy velem. – mondtam neki.

– Igen, egy kicsit könnyebb így. – sóhajtott egyet, és belém karolt, majd húzni kezdett arra felé, ahová tartottunk.


Lakott a közelbe egy nő, Carlisle munkatársa volt. Egyszer meghívott minket magukhoz vendégségbe. Emlékszem milyen volt legyömöszölni a kaját a torkomon. Most épp oda tartunk.

Viviennek hívják. Erre jól emlékszem. Elég csak elsétálni a kapujuk előtt, és elolvasni a postán lévő neveket, és megtudjuk, az emberek ugyanazok-e.

– Jasper?

– Mond csak.

– Eszembe jutott valami. Mikor a neten rákerestem, hogy létezünk-e, Cullenek ként kerestem. Mi van, ha én élek most itt? Ha Isabella Swan vagyok? Ha ugyanúgy ott élek Forksban? Ha ebbe a világban minden úgy van, ahogy lenne, ha nem létezne a természetfeletti?

– Ez nekem még eszembe se jutott – ismerte be Jazz. – De hamarosan rájövünk, egyáltalán ugyan abban a világban vagyunk-e. Gyere inkább fussunk, úgy gyorsabbak leszünk.

Meg se álltunk addig a házig. Nem lepődtem meg, mikor a ház teljesen úgy nézett ki, ahogy az emlékeimben. És igen Vivienne itt lakik.

– Kíváncsi vagyok, Forksban mi van... – töprengett el. – Olyan húszon éves lehetsz. Akár az is lehet, hogy egyetemen vagy. De apukád, ő neki akkor ott kell lennie.

– Tudom. Jasper, indulnom kell. Valahogy tartani kéne a kapcsolatot. ma még mindenképp elmegyek Forksba. Mondjuk vehetnénk egy telefont. Nekem van hitelkártyám. És felhívsz majd, hogy mi történt. És én is elmondom mi van. Aztán eljöhetnél te is oda.

– Igen, talán tényleg ez lenne a leghasznosabb dolog amit tehetnénk.

***

Fél négyre értem vissza. alig maradt időm bármire is. El kell mennem vennem egy másik váltás ruhát, és át kell gondolnom az egész tárgyalást.

Az újonnan beszerzett telefonom ott volt a zsebembe, ez jó érzéssel töltött el.

A laptopomat otthagytam a reptéren, így mikor visszajöttem, felvettem a cuccomat, és most azt is cipelhetem magammal. Szívesen rákeresnék arra, én velem mi van ebben a világban, vagyis a régi Bellával. De most nem volt időm erre. így is, már rég a tárgyalóteremben kéne lennem, de még átkel öltöznöm. Szerencsére volt a közelben jó pár ruhabolt, bementem az egyikbe, vettem egy adag váltás ruhát is még, majd kifizettem, és siettem a bíróság felé.

Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Nem volt időm gondolkozni ezen. Talán az elrendelt nyomozás segít majd valamit. Meg amiket a kávézóban tudtam meg. Olyan érzés, mint ha nem is tegnap lett volna, hogy elrendeltem a halasztást, hanem hetekkel ezelőtt.

Még épp időben odaértem. Van még öt perc a kezdésig. A terem még nem volt teli, úgyhogy nem késtem el.


***

Hiába próbáltam koncentrálni a tárgyalásra, nem ment valami jól. Az információk csak úgy átsuhantak az agyamon, robotszerűen mondtam azt, amit kellett.

A családomon járt az agyam. Azon, hogy vajon merre lehetnek most, hogy lehet-e még ennél is rosszabb a helyzet? Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, de válasz egyre sincsen.


– A bíróság Daniel Brunger-t felmenti a vádjai alól. Továbbá Patricia Palmer-t és társát... – emlékezz Bella! Hiszen kiderült, hogy a férje ártatlan, a bűncselekményt más követte el. De nem jut eszembe a neve. És ha az megvan? Hány évre, és miért is ítéljem el őket? – a bíróság bűnösnek találta.

A teremben az emberek világítottak, mintha egy hatalmas lámpa része lenne mindenki. A talaj forgott alattam.

Próbáltam keresni valami ésszerű magyarázatot a történtekre, de semmi.

A következő pillanatban mindent fentről láttam. Ott ültem a székben, és mozgott a szám, de nem hallottam semmit se. Mindenki nyugodtan ül, mintha semmi nem történne.

Nem látják? Nem vesznek észre semmi abból, ami történik?!

"Hahó" – akartam ordítani, de nem jött hang ki a torkomon.

Tudatában voltam, hogy valami történik, de ötletem se volt,hogy mi, és a fejem majd' széthasadt a fájdalomtól. Rádöbbentem, hogy mikor azt hisszük, ennél már nem lehet rosszabb, mindig történik valami, ami megcáfolja ezt. Hát behunytam a szemem, és a családomra gondoltam. Arra, hogy akármi is ez, nekik semmi bajuk ne legyen.

Az életen túl 5. fejezet

"Most aztán mihez kezdjek? Lefagyva álltam a bejáratnál, majd hirtelen megéreztem valamit, ami a jobb farmer zsebemet nyomja. Kíváncsian nyúltam érte, hogy vajon mi lehet benne, mert abban biztos vagyok, hogy az előbb, még üres volt."

5. Bizonytalanság

Ez egyszerűen hihetetlen! Ez a világ, ahol vagyok, nem valóság, ebben már száz százalékig biztos vagyok. A zsebemben egy pénztárca volt, teli pénzzel és bankkártyával… Az ember (jelen esetben vámpír) zsebében nem lesz csak úgy egy tárca teli pénzzel, mikor épp szüksége lenne rá.

Gyorsan megtaláltam azt amit kerestem, és elindultam a pénztár felé. Nem volt nagy sor, ilyenkor már nem rohangálnak az emberek elektronikai boltba. Ámbár, maga a hipermarketben, több ember volt, mint azt gondoltam volna.

A nap már lemenőben volt. Sietnem kell nagyon. Hosszú út áll előttem még.

***

Leültem egy téren a fűbe, és kezembe vettem az újonnan vásárolt laptopomat. Megvan hozzá minden ami kell, és szerencse, hogy a közelben van Wifi hálózat, mert így gond nélkül tudom intézni a dolgaimat.

Most már nagyon is örülök neki, hogy nem egy számítástechnikai tanfolyamot elvégeztem. Még egy profi hacker is megirigyelne, ha tudná, mi mindent tudok.

Emlékeztem, hogy hol laktunk ilyenkor. Angliában. Csak arra kennék kíváncsi, ha én itt vagyok Kaliforniában, akkor az ebben a korban lévő én, ugyanúgy ott van Angliában?

Az egyetlen esély, hogy esetleg találkozhassak a családommal, az, ha elmegyek oda.

Nem tudom, mivel lenne az jobb. Hiszen mennyi esély van arra, hogy az én koromból jött családtagjaim is ugyanebbe a "világba" kerültek? hát nagyon nem sok. De mégis, nincs más esély.

Arra mindenképp figyelnem kell, hogy ne találkozzak a múltbéli családommal, már ha egyáltalán ebben az akármiben, ahol most mi vagyunk, léteztünk. De erre könnyen rájöhetek. Ezért kellett a laptop.

Feltörni a minisztérium hálózatát, hogy megtudjam léteztünk-e, ha igen hol lakunk és még jó pár dolog, nem lenne könnyű dolog, ha nem értenék ennyire a gépekhez. Szerintem még becsukott szemmel is sikerülne.

Gyorsan megvoltam vele. Az eredmény meglepett. Ezen a helyen, ahová kerültem, nem léteztünk. Se én se a családom bármely tagja. Még Jacob se. Rákerestem pár rezervátumi ismerősömre, és azok, akiknek a vérükben volt a farkas gén, ebben a világban nem léteztek. Ennek nagyon nem ürültem.

Mindenesetre, irány Anglia, az utolsó esélyem.

Azt hiszem, ha a többiek is ezen a fura helyen vannak, akkor biztos, hogy ők is oda mennének.

Eldöntöttem, hogy repülővel elmegyek Dél-Karolináig és onnan úszva megyek Angliába. Szerencsére ahol laktunk nem volt messze a tengerparttól.

Foglaltattam jegyet a legközelebbi járatra, és el is indultam.

***

Reménykedve szálltam fel a repülőre, hogy legalább valaki ott lesz... De nem karom magam beleélni, mert nagyot csalódnék, ha nem lenne semmi. Amire valljuk be, sok esély van. De nem adom fel, ez az egyetlen lehetőség, hogy találkozhassak valamelyikükkel.

***

A repülő út, meglehetősen lassan telt, én meg már lassan széttéptem a szék karfáját.

Olyan lassú ez a rohadt repülő! Lassan becsavarodok. Pedig nekem még "küldetésem" van. És ha az nem sikerül, hát akkor tényleg búcsút mondhatok mindenkinek.

Majd végre megszólalt egy hang a hangszórókból.

–Nemsokára megkezdjük a leszállást. Kérem kapcsolják be a biztonsági öveiket.

Na végre!

Bekapcsoltam az övem, – na nem mintha szüksége lett volna rá. – miközben még elmondta három nyelven ugyan ezt.

***

Emberi tempóban futni kezdtem, miután kiértem a reptérről, és egy kihalt utcára értem, majd vámpírsebességre kapcsolva irány a tenger part.

***

Az óceánban úszva, azon gondolkoztam, mihez kezdjek a tárgyalással. Kíváncsi vagyok a rendőrök eredményére. Sokat változtatott a véleményemen az, amit a pincér srác mesélt.

Minden esetre, egy órával hamarabb oda kell érnem majd, hogy mindent rendesen el tudjak végezni. Úgyhogy csak gyorsan Bella.

Londontól nem messze, egy Benfleed nevű városban laktunk ilyenkor. Simán odatalálok majd, ebben biztos vagyok.


Utam további részében, egyre több kétség támadt bennem. Talán Forksba kellett volna mennem. Hisz ott kezdődött a közös életünk. Oda köt a legtöbb emlék. Miért nem oda mentem? És az még nem is lett volna messze Kaliforniától.

De most már mindegy. Ha eddig eljöttem, hát akkor elmegyek Benfleedbe.

***

Már az erdőben futottam, és minden reményem elszállt, hogy találkozzak itt valakivel. Hogy nem jutott hamarabb eszembe Forks? Olyan hülye vagyok...

Aztán hirtelen megéreztem egy ismerős illatot. Nem Edwardé volt,és nem is a lányomé,de legalább családtag.

Boldogabban futottam tovább és odaérve arra a helyre, ahol a házunk volt, Jaspert pillantottam meg a földön lehajtott fejjel ülni. Ahogy megérezte az illatomat,felkapta a fejét,és felém futott.

Szorosan öleltem magamhoz. Így álltunk pár percig, majd megtörte a csendet.

–Hát te? Mit keresel pont te itt? Na nem mintha nem örülnék nagyon, egy ismerős arcnak. – mondta, de még mindig nem engedtük el egymást.

– Amerikában voltam. És aztán eljöttem ide. Mivel ilyenkor itt laktunk. Lenyomoztam, hogy akárhol is vagyunk, ebben a világban mi nem létezünk. Már szinte itt voltam, mikor eszembe jutott, hogy Forksba kellett volna mennem,hisz ott kezdődött minden... de már nem fordultam vissza.

– Hát igen, nekem is ez jutott az eszembe. Hogy ide jöjjek, és én nem is voltam túl messze innen.Aztán rájöttem hogy nem is ide kellett volna jönnöm, de már késő volt.Igazán meglep, hogy pont te jöttél ide. Amúgy abban sem reménykedtem, hogy van valaki ezen a helyen. Mikor ideértem, nagyon megdöbbentem, hogy nincs itt a ház. És akkor eszembe jutott, hogy talán az újságok félre vezetnek? Megnéztem máshol, de nem. És akkor nem tudtam, mi lehet.

– Mikor rájöttem, hogy mi nem létezünk, és nem is léteztünk ezen a helyen, kicsit kiakadtam.

– Szerinted a régi ember ismerőseink léteznek? – kérdezte Jazz.

– Nem tudom, de ezt könnyen kideríthetjük. Gyere mennyünk, nézzük meg az itteni ismerőseinket. És közben beszélgethetnénk. Mi van veled? Mit kell csinálnod? Tényleg meghaltunk? Neked is bizonyítanod kell? És mi van veled? A szemed korom fekete. Mintha hetek óta nem vadásztál volna.

– Igen meghaltunk. Azt mondta nekem egy nő, Clarienek hívták, akivel egy réten beszélgettem, miután volt az a fura fény és minden elsötétült, hogy mi mások vagyunk, és mivel mi megpróbáltuk a legjobbat kihozni abból,amik vagyunk,kapunk egy lehetőséget, hogy bizonyítsunk,megérdemeljük a "mennyországot" – az utolsó szót kimondva,kis idézőjeleket mutatott az ujjával.

Elindultunk ki az erdőből, de csak emberi tempóban sétáltunk, miközben egymást kezét karoltuk.

– Tudom, velem is ez volt – mondtam, és elkeseredtem, hogy akkor ez tényleg így van,és nem csak egy vicc, vagy akármi. – Az első dolgom egy tárgyalás. Az igazat megvallva, fogalmam sincs, mit lehet ezzel bizonyítanom, de majd meglátjuk. Veled mi a helyzet? – érdekelt nagyon, neki mit kell csinálnia.

– Hát én nekem semmi ilyen. Clarie azt mondta, bizonyítanom kell. Mivel én az életem első részében öltem, nem is lenne kérdés, hogy hova kerüljek. De azt mondta, hogy azért van esélyem a Mennybe, mert ahogy megtudtam, hogy lehet másképp is élni, én úgy éltem. A feladom az, hogy legyek olyan amilyen vagyok. Azt mondták,minden lépésem, cselekedetemet figyelik, és döntenek. Nem értem, akkor nem lenne elég, ha megnézik milyen voltam a múltban? De ha így gondolják, hát tessék. És azért nem vadásztam mióta itt vagyok,mert kaptam egy levelet,amiben az volt, hogy ma délután, legyek a városközpontban, nagyon fontos. Ezért vagyok itt, és nem Forksban.

– Valószínűleg egy próba lesz. Istenem Jasper, én úgy örülök, hogy legalább téged látlak. – megálltam és szorosan megölelgettem. Néma sírásba kezdtem, és ismét szomorúan tapasztaltam, hogy nem tudok könnyeket kiadni. – Úgy hiányoznak a többiek. Én ezt nem bírom. Mindig együtt voltunk, egész életem során, és most? Ezt nem bírom.

– Tudom milyen érzés, szerinted nekem jobb? Nincs aki tartaná bennem az életet. Azért is jöttem el ide.

– Igen én is azért jöttem. Pocsék egyedül. Olyan szívesen maradnék veled, de négyre ott kell lennem Kaliforniában. Úgyhogy siessünk, hogy odaérjünk. Melissaék háza van a legközelebb. Szerintem odamenjünk.

Míg elértünk oda, elmeséltem neki mindent, ami velem történt.

– Figyi Jazz. Valami az eszembe jutott. Ha te azért kaptál lehetőséget,mert úgy öltél, hogy nem tudtad, lehet máshogy is élned,akkor Edwraddal mi van? Hisz ő úgy élt, hogy tudta jól, van más lehetősége is. És tudom, hogy nem élt sok ideig azon az életmódon, de mi van, ha nem kapott még egy lehetőséget? És Rose? Aki bosszúból ölt? És a többiek? szinte mindenki megingott egypárszor. Mi van, ha ők nem jöhetnek velünk? HA nem kaptak esélyt a bizonyításra?

Kétségbeesésem átragadt Jasperre is,és mikor az arcára tekintettem rémületet véltem felfedezni a vonásaiban.

Az életen túl 4. fejezet

4. Szimplán véletlen?


Viszonylag elég hamar találtam egy barátságos külsejű kávéházat. Meg se álltam, hogy megnézzem mi a neve ennek a helynek, csak besétáltam.

Nem csodálkoztam, hogy mindenki megbámul, már volt időm megszokni.

Odasétáltam a bárpulthoz, és leültem az egyik előtte lévő székre.

Ahogy meglátta a pincérfiú, hogy leültem oda jött hozzám.

– Szia. Mit hozhatok? – kérdezte, és az arcára erőltetett egy mosolyt. Látszott, hogy nincs valami jó kedve.

– Egyenlőre egy kólát.

Nem volt jobb ötletem, meg úgyse iszom, de ahhoz hogy itt legyek, valamit rendelnem kellett.

Majd hátrafordultam, hogy jobban megnézzem ezt a helyet.

Az egyik sarokban fekete bőrkanapék voltak, középen egy kis dohányzó asztallal, míg máshol fekete párnázott székek kis asztalokkal. Majd a másik sarokban a bárpult, bárszékekkel. A kávézó alap színe világos zöld volt. A falon különböző képekkel, reklámplakátokkal. A hátérben meg halkam szólt a rádió.

Kelleme volt az összhatása, és ahogy elnéztem volt jó pá ember, akivel el lehet majd beszélgetnem.

–Tessék a kóla. Hozhatok bele jeget? – rakta le elém a rendelt innivalót majd megállt előttem a válaszomra várva.

Most, hogy szemügyre vettem, jól nézett ki. Körülbelül huszonkettő éves lehet. Barna haja a kor divatjának megfelelően levágva és felzselézve van. Sötétbarna szemei alatt látszott, hogy már jó pár apja nem pihente ki magát. Halványrózsaszín ajkai mozogni kezdtek így abbahagytam a tanulmányozását és ismét rá figyeltem.

– Bocsánat, elbambultam. Mondtál valamit az előbb? – néztem rá kedvesen és mivel egy vámpírnak nehéz ellenállni visszamosolygott rám.

– Csak azt, hogy akkor kell e jég, vagy sem?

– Köszi, nem kérek jeget.

– És mi járatban errefelé? Még egyszer sem láttalak itt. – kérdezte és hálás voltam neki, hogy legalább egy kicsit eltereli a zűrös gondolataimat.

– Egy tárgyalás miatt vagyok itt. – mondtam volna tovább is,hogy én vagyok bírónő, de aztán hírtelen eszembe jutott, hogy kinézek vagy 20 évesnek és ennyi idősen az emberek nem szoktak bírónők lenni, úgyhogy mondom azt inkább, hogy tanuló vagyok. – Tudod jogot tanulok és van egy két bennfentes ismerősöm így elég sokat járok ilyen tárgyalásokra.

– Ohh, és legalább izgalmas? Volt bunyó, vagy valami? – kérdezte, és cinkosan rám mosolygott.

– Hát szétverték egymást a vádlottak, nem is kicsit, épphogy ki tudtam szabadulni – alig bírtam ki röhögés nélkül, de sikerült visszatartanom magam. Az a fej amit vágott, hát ez oltári, ha másért nem ezért megérte bejönnöm ide, hogy végre nevessek egy jót.

– Hát, akkor még jó, hogy ki tudtál szabadulni onnan.

Ohh. Hát ha tudná, hogy mi vagyok én, nem féltene ő engem. Sőt. Futva menekülne előlem. – Ezen egy jót kuncogtam magamban, majd úgy gondoltam, ideje elmondani az igazságot.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak, de a tárgyaláson nem volt se bunyó, se semmi. Egy szimpla tárgyalás volt, semmi több.

– Kár – mondta és az arcán megjelent egy szomorú mosoly, de nem tartott sokáig, mert ismét szólásra nyitotta a száját. – Attól még igazán mesélhetnél róla, mármint, hogy mi volt a tárgyalás témája stb., tudod elég uncsi itt lenni, és még csak nemrég kezdődött el a műszakom.

Hát, végül is nem azért jöttem, hogy megtudjak valami infót? De. Ez a srác, meg biztosan tud valamit.

Ezzel az elhatározással nekiálltam beszélni, és nagy körvonalakban elmeséltem az egész sztorit, de persze úgy mintha én csak egy kívülálló lettem volna, és nem pont a bírónő.

– Tudsz valami információt, ami segítene a tárgyaláson? Tudod nem ártana egy jó pont a bírónál. – kérdeztem, és egy angyali mosolyt varázsoltam a számra, olyat aminek egy ember nem nagyon tud ellenállni.

– Ami azt illeti, van egy két dolog, amit talán jobb ha tudsz.

– Nagyszerű. Kíváncsian várom. – mondtam lágy hangon, és láttam, hogy szegény pasinak mindjárt kiguvvadnak a szemei. Ezen egy újabbat mosolyogtam. Legalább bevált a célom.

– Tudod, Patricia Palmer.. Hogy is fogalmazzak szépen? Na szóval elég könnyen kapható bármire. Nem úgy értem mint egy rablás, vagy betörés. Minden este bulizik, pedig már nem tizenéves, és minden reggel más ágyában ébred. És ez nem csak azóta van így, hogy elvált volna. Mióta ismerem – az ismerem szónál idézőjeleket mutatott a kezével – azóta ilyen, ennek már vagy hat éve.

A tárgyaláson egy megszeppent nőnek tűnt, aki szomorú amiatt, hogy a férje megcsalta. De az, hogy egy ilyen ember legyen, álmomban sem gondoltam volna – na jó, ez egy kicsit furán hangzik, mivel mi vámpírok nem alszunk, de így szól a mondás.

Aztán mesélt még pár érdekes dolgot Patriciáról, de sajnos Danielről nem tudott semmit. Na de azért most már sokkal okosabb vagyok mint a tárgyaláson. Hálás voltam érte ennek a pincér fiúnak, és csak most jutott eszembe, hogy még a nevét se tudom.

Megvártam , míg kiszolgálja az előbb rendelt embereket, majd mikor visszajött mosolyogva odafordultam hozzá.

– Még be sem mutatkoztam, Bella Cullen vagyok. – mondtam majd felé nyujtottam a jobb kezem, amit ő készségesen elfogadott.

– Én meg Tomas Halding. – mondta, és közben megrázta a kezem
.
Az arcát figyeltem, de meg se rebbent a jéghideg érintésemre. Majd elengedte a kezem, és visszament a pult mögé, és így folytattuk a beszélgetést.

– Fázol? – kérdezte, és mindent árható tekintettel nézett rám, de én csak bájosan mosolyogtam rá és megráztam a fejem – pedig a bőröd jéghideg volt.

– Hát, tudod most akkor megosztok veled egy nagy titkot. – kezdtem el, és egy csibészes mosolyt küldtem felé. – Én hidegvérű vagyok. Tudod, mint a hüllők. – mondtam, majd arckifejezése változását látva, mikor leesett neki, hogy csak elvicceltem az egészet, hatalmas nevetésben törtem ki.

Az egész kávéházat betöltötte a csilingelő nevetésem, és hallottam ahogy az emberek felém fordulnak, de ez most engem a legkevésbé sem érdekel. Jól esett nevetni. Még egy napja sem vagyok itt, de ez az idő a családom nélkül, olyan volt, mintha egy hónapja itt lennék már, vagy inkább még több ideje.

Istenkém, a családom. Ahogy mindezek végére értem, rögtön abbahagytam a nevetést. Hogy nevetgélhetek én itt, miközben azt se tudom, hogy mi van a családommal?

A szívem helyén, éreztem, hogy valami nincs rendben. Hisz hogy is lehetne? Lehet, hogy soha többé nem látom azokat akiket szeretek, én meg itt nevetgélek. Könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Éreztem, hogy rázkódik a testem, de nem jöttek könnyek a szememből. Már nem volt furcsa, hogy még sírni se tudok rendesen, megszoktam. De most igazán jól jött volna. Éreztem egy meleg érintést a karomon, ami próbált vigasztalni. Ez egy kicsit kizökkentett a gondolataimból.

– Bella? Bella, mi a baj? Hallasz, Bella mi történt? – kérdezgetett, és közben rádöbbentem, hogy a keze simogatja a karom, már nem is a pult mögött állt, hanem ott mellettem.

Jól esett. Nem is tudom mikor beszélgettem utoljára emberrel, csak azért hogy megtudjak valamit, vagy szimplán mert kedvem lett volna hozzá. Általában az emberekkel folytatott beszélgetésem, mindössze a látszat fenntartásáról szólt.

Felnéztem rá, és láttam az arcára kiült értetlenséget, a szemeiben az aggodalmat. Jól esett. Nem is ismerjük egymást, és mégis milyen közvetett. Megkedveltem Tomast.

Arra, amit most tettem, nem tudom, hogy mi vezetett rá, csak szimplán kellett valaki, aki most mellettem van.

Közelebb hajoltam hozzá, és a nyakába borultam, és ott folytattam a sírást. Éreztem, hogy habozik egy kicsit, de végül is nekiállta simogatni a hátam.

Nem tudom mennyi ideig voltunk így, nem lehetett sok idő, úgy öt perc, majd elhúzódtam tőle, és bocsánatkérő szemekkel néztem rá.

– Bocsánat. – mondtam, majd elfordultam tőle a bárpult felé, és lehajtottam a fejem.

Nem tudom, hogy mi van velem. Én nem vagyok ilyen, aki egy szinte idegen karjaiba borul, és zokog ott. Fogalmam sincs, mi vezetett erre rá engem, de akármi is az oka, az csak is ez a furcsa hely miatt lehet. Ez az egész világ. Minden túl furcsa. Pont egy olyan emberrel találkozok, aki olyan információkat tud, amik nekem most kellenek. Mennyi ember él ebben a városban? És én pont egy olyat fogok ki, aki rengeteg fontos információval szolgálhat nekem. Ráadásul a viselkedésem is. Ez mint több mint véletlen. És miért pont a 21. századba jöttem vissza? Szerintem ez se lehet véletlen. Tudom mi kell most nekem, egy laptop internet kapcsolattal. Csak tudnám honnan szerzem most ezeket meg, hiszen este van már, és nyilvános helyeken nem lehet azt csinálni amit szeretnék. Hírtelen egy hang szakított ki a gondolatmenetemből.

– Héjj, én nem haragszom. Mi okom enne rá? Mindenkinek vannak gyengébb percei. – mondta, és egy kedves mosolyt küldött felém.

– Tudod, én nem szoktam ilyen lenni.

– Fel a fejjel kislány. – mondta, majd a kezével felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek – Mi a baj? – kérdezte, és hírtelen elkapta a kezét az államról. Gondolom, most jutott el a tudatáig, hogy mit is csinált az előbb. – Persze, ha nem akarod elmondani megértem, hisz szinte egy idegen vagyok.

Mit mondhatnék neki? Bocs, de vámpír vagyok, több ezer éve élek és eljött a világvége, nekem meg egy próbán kell kiállnom, amin be kell bizonyítanom, hogy megérdemlem a boldog véget? Ja, és ha mind ez nem sikerül, lehet hogy soha többé nem láthatom a családom? Hát azt hiszem, komplett idiótának nézni, sőt elküldene egy elmegyógyintézetbe. Nem mintha most nem lenne jobb dolgom is.

– Hiányzik a családom, a barátaim, a régi életem, minden ami az előtt volt, hogy ide kerültem. És tudod mi a legrosszabb? Az, hogy oda, ahonnan jöttem, tudom, hogy soha nem mehetek már vissza, és semmi nem lesz ugyanolyan ez után.

Nem tudom, mennyit értet meg ebből, elég zavaros lehetett, de nem akartam hazudni, és ennél többet nem mondhattam el.

Eddig azt hitte, egy jogászhallgató vagyok, aki itt van a városban egy tárgyalás miatt. HAH. Bárcsak ennyi lenne az egész. De nem ez ennél sokkal de sokkal bonyolultabb.

– Mégis miért ne lehetne minden olyan, mint ezelőtt volt? Hisz nem jött el még a világ vége. – próbált győzködni, de nem is tudja, mennyire mellé talált ezzel a világ véges dologgal.

– Nézd. Én nem akarlak se megbántani, se semmi, nagyon megkedveltelek téged, de erről én nem mondhatok többet. A te érdekedben is. És ha most nem haragszol, támadt egy ötletem, hogy hogyan jöhetnék rá, pár dologra amit eddig nem sikerült megfejtenem. Úgyhogy most megyek, mert valahonnan keresnem kell egy laptopot internettel, mivel amit szeretnék csinálni, nem épp lenne előnyös, ha nyilvános helyen történne. Ha vége a tárgyalásnak, megpróbálok visszajönni még ide, és elbúcsúzni tőled. Tényleg ne haragudj rám, de ez most élet-halálkérdése. Köszönöm a segítséged, nagyon hálás vagyok érte.

– Várj, nekem van egy laptopom és szívesen odaadnám neked.

– Nem szeretnélek belekeverni ebbe. Ígérem, ha csak egy órám is lesz, ami szabad, visszajövök ide. Most pedig szia, és jó éjszakát. – majd elindultam integetve a kijárat felé.

– Szia. – köszönt el ő is, majd csak a hűlt helyemet láthatta, mert nagyon gyorsan eltűntem onnan,hogy minél hamarabb elkezdhessem a tervemet.

Amilyen gyorsan csak tudtam úgy menni, hogy ne keltsek feltűnést elindultam keresni egy elektronikai boltot, és abban reménykedtem, minél hamarabb találok egy ilyen boltot.

Hirtelen megpillantottam egy kivilágított nagy hipermarketet. Nagyon megörültem neki, és elindultam arra felé. Szerencsére nyitva volt, így gyorsan besuhantam az elektromos ajtón, majd csak ez után döbbentem rá, hogy nincs pénzem. Már csak ez hiányozott. Most aztán mihez kezdjek? Lefagyva álltam a bejáratnál, majd hirtelen megéreztem valamit, ami a jobb farmer zsebemet nyomja. Kíváncsian nyúltam érte, hogy vajon mi lehet benne, mert abban biztos vagyok, hogy az előbb, még üres volt.

Új dizi =)

Kerestem új diziket, hát nekem ez nagyon megtetszett, lehet hogy lesz másik, egyenlőre ez van :D remélem tetszik nektek is =)
lesz új kép is majd nemsoká valami szerkesztett, de még nem tudom mikor mivel majd tesóm csinálja nekem, és most itt van neki az angol felvételi meg az érettségie is de majd csak szakít rám egy kis időt=)
A hétvégén majd próbálom felraknia frisset
puszi

Az életen túl 3. fejezet

3. Furcsaságok


– A bűncselekmény után, fél órával, egy névtelen telefonáló mondta, idézem : „ A Center bevásárló központban történt rabláshoz lennének információim. A férfi tettes a ’…’címen rejtőzködött el, az ellopott dolgokkal együtt. Én szeretnék névtelen maradni, mert félek ha megtalálnak, nem úsznám meg élve. – olvasta fel a szöveget a kezében tartott papírról, majd felnézett és így folytatta – A lakásának címét a rendőrség kérésére, nem tesszük nyilvánossá.

Majd rövid csönd telepedett a teremre, mindenki sutyorgott a mellette ülővel, és nekem ismét arra az utolsó sorban ülő emberre esett a tekintetem. Az arca immáron semmilyen érzelmet nem mutatott, egy ember ilyenre nem képes… ez túl… túl vámpíros. Aztán jobban szemügyre vettem azt a férfit. A haja tejesen normálisan állt, semmi különleges nem volt benne. Oldalt egy tincs elállt a többitől, ez arra utal, hogy az illető elaludta a haját. Ez egy igencsak emberi tulajdonság. Az arca vonásaiban semmi tökéletességre utaló jel nincsen. Az orra túl kicsi, a száj meg a fejéhez képest nagy. A bőre száraz, ezt innen is látom, hála vámpír mivoltomnak. A szeme színe zöld. Szóval megállapíthatom, hogy ez egy ember, természetfeletti pókerarccal megáldva.

Az, hogy ezt mind végiggondoljam, nem volt több tíz másodpercnél, így még igencsak volt időm, mert nagyon úgy tűnt, hogy Dolly még csak a lap felénél jár, így én nekiálltam az összes többi embert tanulmányozni.

A teremben az összes széken ült valaki. Voltak, akik méregdrága ruhákat hordtak, de a többség teljesen hétköznapi volt. Akadtak öregek is, de tizenévesből is volt pár. Az emberek többsége így is középkorú, teljesen vegyesen férfiak és nők. Nem lehetett semmi közöset találni bennük külsőleg. Akadtak szőkék, barnák, de extrém kék hajtincseket is fedeztem fel. Egy közös volt bennük, valami ide vonzotta őket, egy teljesen hétköznapi tárgyalásra. Vajon mi különleges van ebben? Az emberek minden egyes elhangzott szór figyeltek, az arcukon látszik, hogy nagyon kíváncsiak a folytatásra. Kik ezek a vádlottak? Talán valami híres emberek lennének? Vagy az „alvilág” egyik emberei? Fogalmam sincs, de valami nagyon gyanús nekem. Egy ilyen unalmas tárgyaláson, ennyi érdeklődő arc? De nem maradt időm ezen tovább gondolkoznom, mert Dolly belekezdett a mondanivalójába, immáron nem felolvasva, hanem saját szavaival.

– A rendőrség kiérve minden ellopott tárgyat és pénzt ott talált. A lakást átfésülték, de semmi gyanúsat nem találtak ott, ami lopott dolgokra utalna. A rendőrség ott maradt és mikor a lakás tulajdonosa hazaért, őrizetbe vették. A szemtanúk által leírt külső, teljesen megegyezett az elfogott emberrel, de ő minden vádat tagadott. Az akkor elfogott ember, nem más mint Mr. Brunger.
Titkos telefonáló? Rendkívül gyanús ez nekem… Ez mindenképp egy olyan dolog, ami miatt én még nyomoztatnék egy kicsit. Nem hiszem, hogy nem lehetne lenyomozni ki volt az a „jó szándékú” aki betelefonált a rendőrségre.
Sok a furcsa dolog.

– Mr. Brunger állítása szerint, a fosztogatás idején az egyik közeli parkban tartózkodott, de ottlétét egy ember sem tudta igazolni. Miss Palmer magához lenne egy-két kérdésem. Bírónő? – mondta, majd várakozó arckifejezéssel nézett rám, mit kéne mondanom??? Úgy gondolom hallgatok az ösztöneimre.

– Csak tessék. – mondtam majd fejemmel a 2. számú vádlott felé intettem, aki Patricia Palmer volt.

– Amennyiben tagadja vádjait, szeretném megkérdezni, mit csinált maga, akkor a bevásárló központban?

– Tudja éppen nézelődtem, valamilyen ajándékot kerestem az unokaöcsémnek.

– Nos értem. És a hamis iratok? Mert nem hiszem, hogy a vásárolgatáshoz szüksége lenne ilyenekre. – faggatta tovább Dolly, olyan magabiztos arccal, hogy az már szinte hihetetlen.

– Mióta elváltam Danieltől, sohasem használom az igazi nevem. Egy teljesen új életet akartam kezdeni, új névvel, új lakcímmel…

Ez egy csöppet sandít nekem… Új iratok, azért mert elvált? Ez a nő vagy alapból hibbant, vagy valamit igencsak eltitkol előlünk.

– Nos maga nem gondolja, hogy ez egy kicsit silány magyarázat? – kérdezett vissza Dolly.

– Gondolja annak, aminek csak akarja, ez akkor is így volt. – válaszolt, nem túl magabiztos hangon.

– Nos egyenlőre ennyi, most szeretném meghallgatni a szemtanúkat is. – mondta dolly, és ismét rám nézett.

– Kérem hívják be az első szemtanúnkat. – mondtam, és az ajtónál álló biztonsági őrök felé néztem. Remélem vették a lapot, hogy hozzájuk beszélek.. Ámbár ők valószínűleg nem most vannak életükben először tárgyaláson.

Az egyik őr kiment, és fél perc múlva, egy alacsony negyvenes éveiben járó hölgy sétált be mellette. Vállig érő sötétbarna haja és csokoládé színű nagy szemei. Kellemes kisugárzása volt neki. Majd olyan érzésem lett, mintha tennem kéne valamit. Egyre inkább biztos vagyok abban, hogy nem magamtól tudom azt, hogy mi kéne tennem, mintha valaki megszólalna a fejemben, hogy igen most te jössz…

– Kérem foglaljon helyet ott. – mondtam egy kedves mosoly kíséretében, és a vádlottakkal ellenkező irányban található két szék felé mutattam.

A nő oda sétált, majd leült rá. Dolly rögtön oda is ment, majd elkezdte őt is kifaggatni.

– Kérem mondja el a nevét, majd azt, hogy mit keresett akkor a bevásárló központban, és hogy mit látott.

– Osmer Emili vagyok. Aznap jött haza a lányom Európából, és gondoltam hazatérése alkalmából veszek neki valamit. Épp az egyik bolt előtt sétáltam mikor egy sikítást hallottam az egyik bolt elöl. Engem a kíváncsiság hajtott, így odamentem megnézni mi történik. Akkor láttam egy hosszú barna hajú nőt az egyik kassza előtt, és az eladónő épp kasszában lévő pénzt adta oda neki. A hölgy egy piros kardigánt viselt hosszú farmernadrággal. Az arcát nem láttam, mert mikor észrevettem, hogy kés van a kezében, gyorsan elsiettem a helyszínről.

– Nos, a helyszínen elfogott nő, egy piros kardigánt és egy hosszú farmernadrágot viselt, a személyleírás pontosan megfelelt.

Majd jött még négy szemtanú akik közül kettő ismételten Patricia ottlétét és tetteit bizonyították, míg a másik kettő ember egy magas erős felsőtestű barna hajú férfit látott, de az arcár sállal takarta el. Állításuk szerint, rajta is hosszú farmernadrág volt egy fekete rövidujjúval. Az ügyész kérésére összehasonlították az általuk látott embert Daniellel, és teljes mértékben egyezett szerintük.

– Ezennel lezártnak tekintem az ügyet, amennyiben az ügyvédeknek lenne bármi kérdése a vádlottakhoz, vagy a bírónőnek nincs semmi ellenvetése, akkor nincs több kérdésem.

– Nekem lenne egy ellenvetésem. – mondtam teljes nyugalommal. – Szeretném lenyomoztatni, a titkos telefonáló kilétét, és csak utána ítéletet hozni. Mivel ez nekem rendkívül gyanús. Megkérném a rendőröket, hogy nézzenek utána. Addig is a tárgyalást elnapolom, a folytatásra holnap négy órától kerül sor. A vádlottakat kérem kísérjék ki és a viszont látásra mindenkinek. – mondtam, majd az egész termet az emberek beszélgetései töltötte be.

Én még nem keltem fel, figyeltem inkább az emberek arcát. A legtöbbjük arca közömbös volt. Egy-egy beszélgetésbe belehallgattam, teljes egyetértéssel voltak az ítéletemmel. Aztán a szemem a hátsó sorban ülő magas barna hajú emberre esett. Az arc feldúltságra utalt, és ahogy rám nézett düh izzott a szemeiben. Ez az ember rendkívül gyanús nekem. Remélem holnap is itt les, és akkor még jobban megfigyelhetem. Majd szép lassan én is felkeltem és távoztam a teremből. Nem tudtam mit csináljak, nem volt kedvem a tárgyaláson gondolkoznom, nagyon hiányzott a családom, és ez ellen nem tudtam mit tenni. Aztán arra jutottam elmegyek vadászni, mert épp vadászni indultunk kedvesemmel, mikor minden véget ért.

Úgy egy órás emberi tempóval történő gyaloglás után elértem egy olyan helyre, ahol senki nincs, így feltűnés nélkül válthatok át vámpír tempóra. Mindezek után 5 percbe került, hogy ez erdőben legyek, ahol nincsenek közelemben emberek. Átengedtem magam az ösztöneimnek, és levadásztam két szarvast is. Jó érzés volt egy kicsit kikapcsolni minden gondolatom, és átadni magam a bennem rejtőző szörnyetegnek. Megőrjít ez, hogy semmi biztosat nem tudok. Se a családomról, se semmiről. Majd megveszek annyira hiányzik az, hogy Edward karjai közt lehessek.

Még egy fél óráig barangoltam az erdőben, majd eldöntöttem mit kezdek magammal holnap délutánig.

Visszafutottam oda, ahonnan indultam, majd ismét emberi tempóval nekiálltam sétálni, és nézelődtem az emberek között.

Eddig fel se tűnt nekem, de az emberek öltözködése, a közlekedés, a házak kinézete, olyan 2010. körüli volt. Pedig mikor „meghaltam” 4032-t írtunk. Teljesen más épületek a kocsik már rég nem két keréken gurultak, sőt nem is kocsinak hívták már a közlekedési járműveket. Minden olyan mintha egy időutazáson vettem volna részt. Ez nagyon különös. Azt eddig is sejtettem, hogy nem egy hétköznapi tárgyaláson veszek részt ahol megfigyelnek, hogyan döntök, de hogy több mint kétezer évet utazzak vissza a múltba, ezt nem gondoltam volna. Úgy döntöttem keresek egy újságárust, és akkor megtudom mennyit is írunk pontosan.

Elég hamar megtaláltam, és kértem egy napilapot. Majd nekiálltam keresni egy dátumot rajta. 2011. január 23. ez megmagyarázza, hogy miért van ilyen borús idő itt, hiszen ez Kalifornia, ahol elvileg mindig süt a nap. És nagyon ritka az ilyen időjárás mint ami most van. De nekem csak jól jön ez is, hisz így nem kell bujkálnom a napfény elől, hogy ne vegyék észre, én nem vagyok hétköznapi.

Egyre több ez a véletlen egybeesés, szerintem tudatosan küldtek pont ide, és hogy még a napfény elöl se kelljen bujkálnom. Mintha sejtették volna, hogy lesz alkalmam elhagyni a bíróságot, vagy csak lehet, hogy remélték?! Fogalmam sincs, de örülök neki, hogy legalább az időjárás kedvez nekem.

Már vagy egy órája sétálgattam, mikor meguntam és úgy döntöttem beülök egy kávézóba, hátha megtudok valamit ami segíthet a tárgyalásban. Egy ilyen nagy városban, sokan pletyka, hátha elcsípek egy-egy olyat ami a hasznomra válhat még. Így hát elindultam, most már egy céllal, hogy megtudjak valamit, ami talán még jól jöhet még a későbbiekben.